Március 28-a van (anyukám és a keresztlányunk szülinapja, Isten éltesse őket sokáig!), és ma azt éreztem, amit általában május végén szoktam: hogy mostmár aztán elég! Túl sok!

Köszönhető mindez a legkisebb nagyfiamnak, a 6 éves Andriskánknak, akivel kapcsolatban eddig gondolatban veregettem a vállam: nálunk aztán nincs testvérféltékenység! Ugyan már! Andris imádja a kishúgát, játszik, foglalkozik vele, vigyáz rá.

Na ez a nevelés csodája pár nappal ezelőtt elkezdett durvulni. Apró jelek voltak csupán: hoppá, Kata felborult. Ó, szegény Kata, véletlenül elesett. Aztán ma reggel szemtanúja is voltam egy ilyen "véletlen" balesetnek: Kata békésen álldogál a 16-os lábacskáin a kiságy mellett, amikor Andris hátulról zsupsz ráugrik és gonosz kis mosollyal ledönti a lábáról. Aztán néz rám nagyra nyílt, ártatlan szemekkel: szegény Kata, beütötte a fejét!

Kata javára kell írnom, hogy manócska arcában fülig érő szájjal vigyorgott az eseten, eszébe nem jutott sírni.... de akkor is! Micsoda dolog volt ez?

Na ez az eset elgondolkoztatott. Aztán történt más is: mondom Andrisnak tegnapelőtt este (én meggondolatlan ...!), hogy "Andriskám, 6 éves vagy, nemsokára oltást kell kapnod, be kell jelentkeznünk a doktor nénihez". Ami ezután következett, azt nem tettem ki az ablakba. Hiszti, ordítás, hogy ő aztán nem fog oltást kapni SOHA, vegyem tudomásul, hogy ő nem is 6 éves és nem is lesz az SOHA ... stb.stb.stb.

Gondoltam, ciki, de majd csak kialussza. És úgy is tűnt elsőre.

Ma reggel tudatosodott bennünk, hogy Tomi sportorvosiját elfelejtettük. De teljesen ám! Odáig eljutottak a papával, hogy leadták a vizeletet (másnap kellett menni az eredményért, és folytatni EKG-val, stb). Nos ennek több mint egy hónapja. Sportorvosi huss, kiment mindenkinek a fejéből. Erre Tomika ma reggel édes, ártatlan arccal odaáll elém, és mondja, hogy tegnap visszaadták a kiskönyvét a pingpongon, és mostmár csináltassuk meg mi a sportorvosit, ők már nem tudnak mit tenni. Ajaj. Hát jó, akkor suli helyett budaörsi sztk.

Szokás szerint felgyorsultak az események: mindenki rohangált, kiabált, Andris siess már, elkésünk, KAta ne most aludj el, majd a kocsiban...

Ekkor Andriska durcásan: ő nem megy oviba, meg különben is oltást fog kapni... és újra jött a hiszti, az ordítás, ráadásul levetkőzött, lerúgta a cipőjét, leült a lépcsőre, és várta a fejleményeket. Én teljesen kikeltem magamból, összeszidtam, felöltöztettem, beraktam a kocsiba, elvittem az oviba...

Aztán Budaörs felé elgondolkodtam. Biztos bennem/bennünk van a hiba. Andris elég problémamentes gyerek - na jó, kicsit öntörvényű - de hihetetlenül melegszívű, segítőkész, szófogadó. Ha jó passzban van és eleget foglalkozunk vele.

Amíg terhes voltam Katával, óriási hangsúlyt fektettem rá, hogy ne érezze magát elhanyagoltnak, csináltunk külön programokat, stb. Mióta beindult az idény, és alig látjuk a papát, amikor meg látjuk, akkor ideges és fáradt, azóta minden kicsit szétcsúszott. Persze ez minden évben így van, csak idén valahogy nehezebben viselem. Emiatt én is ingerültebb és fáradtabb vagyok, és a gyerekek isszák meg a levét.

Úgyhogy VÁLTOZTATNI KELL! Első lépésként itthon hagytam Katust Vikire (szerencsére itthon van, mert beteg - nem ez a szerencse :) ), elvittem Tomit edzésre és utána egyedül mentem Andrisért az oviba. Elmentünk fagyizni kettesben, utána Tomiért kettesben. Megbeszéltük Erika nénivel (Tomi edzője), hogy jövő héttől Andris is jár pingpongozni, amitől hihetetlenül boldog lett (főleg, mert így heti 2 nap ebéd után kell mennem érte az oviba), és láss csodát: mire hazaértünk, még az oltást is meg lehetett beszélni vele, csak annyit kért, hogy ne a hasába (!?), hanem a karjába kapja. Ezt jó szívvel megígérhettem.

Persze ezzel biztos nincs vége és lesznek még nehéz pillanatok, de azért gondolatban msot megveregetem a vállam és örülök, hogy időben észbe kaptam. Esténként elalvás előtt számot szoktam vetni a napi történésekkel, és ilyenkor mindig rácsodálkozom, hogy a sok nehézség után azért mindig minden jóra fordul és hogy milyen szép az élet!