Pár napja észrevettük, hogy Lizi kutyánk hasában, ágyéktájon egy kis duzzanat található. Akkor lehetett jól látni, amikor Lizike hanyatt dobta magát, hogy vakargassuk a hasikóját. Tegnap pedig, amikor a család körbeállta és aggódva nyomogatta a beteg testrészt, még egy jól fejlett kullancsot is felfedeztünk a duzzanat mellett, amit aztán Béci egy határozott mozdulattal eltávolított, Lizike nagy felháborodására.

Így hát ma reggel, miután Béla és a kutya bejöttek dolgozni, és az ovis kör után én is megérkeztem, hirtelen felindulásból felhívtam Nagykovácsiban egy ultrahangos készülékkel rendelkező állatorvosi rendelőt és megbeszéltem, hogy délelőtt lemegyünk egy gyors vizsgálatra.

Mivel a kertészetben szabadon szaladgál, kölcsön kellett kérnem egy pórázt, mert hát ugye állatorvoshoz megyünk. Olyan cuki, ahogy meglátja a kezemben a pórázt, jön utánam szó nélkül, be is ugrott a kocsiba, elhelyezkedett és elindultunk. Menet közben valami penetráns bűzt éreztem, gondoltam is, hogy biztos beleléptem valami szerencsét hozó anyagba a parkolóban, milyen ciki lesz, ne felejtsem majd el letörölni a talpamról, ha kiszállunk.

Nagykovácsi Szegfű utca nem a legkönnyebben megtalálható helyszín, de szerencsére velem volt jó barátom, Vazze, így gond nélkül megérkeztünk. Mikor kiszálltam az autóból, első dolgom volt lecsekkolni a talpaimat, de tiszták voltak, szagtalanok, így rosszat sejtve nyúltam a kutya után. Mikor felcsatoltam a nyakörvére a pórázt, és az ujjaim belemerültek Lizike sűrű nyakszőrzetébe, bosszankodva éreztem, ahogy a nyúlós, büdös anyag rátapad a kezemre. Kiskutyánk nyilván túl illatosnak és tisztának érezte magát, ezért hamarjában meghempergőzött egy nagy adag kakiban a kertészetben...még indulás előtt.

A váró foglalt volt, egy másfél éves aranyos kislány volt ott az anyukájával és a beteg cicájukkal, így inkább kint várakoztunk. Kerestem egy vízcsapot, de a kerti csap már el volt zárva, csak néhány cseppet tudtam kicsikarni belőle, hogy legalább a kezem tisztább legyen.

Mikor a cica után sorra kerültünk, és sűrűn elnézést kérve feltettem bűzfelhőbe burkolózó Lizikénket a vizsgálóasztalra, becsületére legyen mondva, meg se nyikkant.

Hanyatt fordítottam és együtt kerestük a kedves, fiatal doktor bácsival a duncsot a kutya hasán... de a kullancs által hagyott pici piros pöttyön kívül semmit nem találtunk. Állati hülyén éreztem magam, egyrészt a szagok miatt, másrészt mert reggel még tényleg ott volt a csomó, hozzá se lehetett érni Lizi hasához, mert már morgott is miatta.

Nosza, akkor emeljem fel - jött az utasítás, és én öklendezve magamhoz öleltem a kutyuskát, hogy a doktor bácsi más szögből is meg tudja vizsgálni. De sehol semmi.

Állítsuk fel, fektessük le, emeljem fel még egyszer, nézzük újra hanyattfekvésben... hiába. A csomó eltűnt.

Zavart nevetgélés közben köszöntünk el és ültünk újra a kocsiba, hogy megtegyük az utat vissza a kertészetbe, ahol a kollégák aggódva kérdezték: mi baja van a kis drágának?

Semmi, nem akarok beszélni róla! - mondtam és hosszú ideig sikáltam a kezemet a mosdóban, de még mindig érzem magamon a kakiszagot.

Szerencsére Lizike jól van, boldog, egészséges és érkezés után első dolga volt, hogy beleugrott az egyik szivatómedencébe, így most már nemcsak büdös, de vizes is.

Kocsikázás közben sokszor eszembe jutott, amit a férjem szokott mondogatni: a jó dolgokért meg kell szenvedni!