A kezdetekhez az első kutyánk is hozzá tartozik.

Alig ismerkedtünk meg, máris úgy éreztük, megérett a kapcsolatunk egy közös kutya vállalására. Béci akkoriban sokat járt Münchenben és mindig mesélte, mennyire tetszik neki, amikor egy jól öltözött német úr pórázon sétáltat egy hasonlóan jól fésült szálkás szőrű tacskót.

Így hát tacsira esett a választás. Arra emlékszem, hogy HÉV-vel mentünk Szentendre felé és egy lakótelepi lakásban találtunk rá őkelmére, egy 6 hetes, vadas színű szálkás tacskó fiúra, Tücsire.

Meg kellett volna hallanunk a figyelmeztetést, hogy Tücsikénk nemző atyja annyira konok volt, hogy ahelyett, hogy megtanulta volna: szobába és főleg perzsa szőnyegre nem pisilünk, inkább minden alkalommal behozta a felmosórongyot és bűnbánó pofával a gazdasszony lába elé helyezte. Csakazértis.

Meg kellett volna hallanunk... de mi csak jót nevettünk rajta.

Ugye azt már írtam, hogy fiatalok voltunk és bohók, nulla nevelési tapasztalattal. Hazavittük Tücsikénket (útközben a HÉV-en az ölembe pisilt, dehát még baba volt és annyira cuki), és az első héten nem is történt semmi baj.

Gondoltuk, olyan okos és olyan kicsi még... minek ide póráz! Aztán a  szomszédok csak a meredek utcán felfele rohanó, Tücsit kiabáló Bécit látták, mert hát egy macska...aztán egy kutya.... egy autó, aminek gyorsan forog a kereke... bármi, ami kergethető volt, meg lett kergetve. Később pedig, amikor már nem engedtük szabadon, Béci  mint Károly bácsi lobogott a póráz végén.

Na de nagy nehezen összeszoktunk. Olyan nagy lett köztünk a kötődés, hogy amint kitettük a lábunkat a lakásból, Tücsi fejhangon tutulni kezdett. ÉS nem hagyta abba! Akár 5-6 órán keresztül sem. Éjszaka sem. A társasházban lincshangulat kezdett kialakulni, ezért mit volt mit tenni, bárhová mentünk, vittük magunkkal. Moziba, vendégségbe, színházba, buliba, dolgozni... tényleg mindenhova. A kocsiban hagytuk mindig. Az esküvőnkön is ott volt, ugyanolyan piros csokornyakkendőben, mint Béci.

Irtó aranyos dolgai voltak egyébként: felugrott az ágyra, AHOVA NEM VOLT NEKI SZABAD, és a két mellső lábával betakarta a szemét, mert ha ő nem lát minket, mi se látjuk őt, ugye.

Az autóban az első ülésen ült, úgy, hogy a két hátsó lábán felágaskodott, hogy kilásson az ablakon, a mellső lábát a könyöklőre helyezte és menet közben felismerte a helyszíneket, ahol korábban járt, mert olyankor vakkantott egyet-egyet. Amikor meg kutyát látott az utcán sétálni, utánafordult és morgott.

Később is nagy lógós volt, ezért telefonszámot akasztottunk a nyakörvére. Reggel 6-kor indultak dolgozni, Tücsi úgy állt 5 óra 58-kor az ajtóban, hogy az orra az ajtó melletti résben volt, hogy amint nyílik, rohanhasson. Este 6-kor viszont, mikor hazaértek, felvánszorgott a lépcsőn, átlépett a küszöbön és abban a pillanatban az oldalára zuhant, mint akit lelőttek. Attól kezdve nem mozdult, még azt is zokon vette, hogy este le kellett mennie sétálni. Szombaton és vasárnap pedig, mikor nem volt munka, 11 előtt a füle botját se mozdította... pihent!

A munkaterületeken szabadon járt-kelt, bóklászott. Elkódorgott. Amikor úgy ítélte meg, hogy mostmár fárasztó lenne visszakutyagolni, bemászott egy-egy telefonfülkébe, ahol épp telefonáltak, és leült, várva, hogy majd a telefonszám alapján felhívják neki a gazdit. Hányszor kellett így érte menni!

Volt olyan is, amikor felült a villamosra és lement a Moszkva térre, ott üldögélt az óra alatt, barátkozgatott, aztán mikor megunta, megint jött a telefonfülke.

Egyszer a Városmajori gimi zsibongójába keveredett be és onnan hívtak fel, hogy menjünk már érte, mert 8 óra és becsöngettek, de nem tudják elkezdeni a tanítást, mert a gyerekek nem mennek be a termekbe.

Sajnos nem volt sokáig velünk, fiatalon elütötte egy autó - nagyon megsirattuk. Utána váltottunk és egy lány westi mellett döntöttünk, aki 13 évig élt velünk, mellette születtek a gyerekek, igazi családtag volt.

Jelenleg is van kutyánk, Samuka, de róla majd máskor.