A mi kertészetünk!

Budai Kertcentrum: same same...but different

Feeds
Megosztás
Bemutatkozás

Utazásaink során Ázsiában sok helyen láttuk ezt az angol feliratot: same same... but different - főleg egymás melletti pólóboltok kirakatában. Mindenki ugyanazt árulja, mégis kicsit másképp.
A nálunk jóval nagyobb népsűrűségű országokban ezzel a jelmondattal békésen megférnek egymás mellett az ugyanazt a terméket áruló kereskedők. Hisznek abban, hogy ha a saját kis világukon belül jól csinálják a dolgukat és egy kicsit másképp, mint a többiek, akkor sikeresek lesznek. Ez a hit látszik az arcukon, a viselkedésükön, ettől mosolyognak, és ettől élvezik, amit csinálnak. Ettől más itt minden, mint a fejlett világban: úgy csinálják, mintha minden ezen múlna: ezen a napon, ezen az üzleten, ezen a vevőn, ezen a terméken.
Ebben hiszünk mi is. Számunkra is ez a legfontosabb: különbözni másoktól, békességben élni, élvezni a mindennapokat, és másokkal is éreztetni, hogy amit csinálunk, az fontos nekünk.
Erről szól a Budai Kertcentrum, és a családunk élete is.

Lizike

Pár napja észrevettük, hogy Lizi kutyánk hasában, ágyéktájon egy kis duzzanat található. Akkor lehetett jól látni, amikor Lizike hanyatt dobta magát, hogy vakargassuk a hasikóját. Tegnap pedig, amikor a család körbeállta és aggódva nyomogatta a beteg testrészt, még egy jól fejlett kullancsot is felfedeztünk a duzzanat mellett, amit aztán Béci egy határozott mozdulattal eltávolított, Lizike nagy felháborodására.

Így hát ma reggel, miután Béla és a kutya bejöttek dolgozni, és az ovis kör után én is megérkeztem, hirtelen felindulásból felhívtam Nagykovácsiban egy ultrahangos készülékkel rendelkező állatorvosi rendelőt és megbeszéltem, hogy délelőtt lemegyünk egy gyors vizsgálatra.

Mivel a kertészetben szabadon szaladgál, kölcsön kellett kérnem egy pórázt, mert hát ugye állatorvoshoz megyünk. Olyan cuki, ahogy meglátja a kezemben a pórázt, jön utánam szó nélkül, be is ugrott a kocsiba, elhelyezkedett és elindultunk. Menet közben valami penetráns bűzt éreztem, gondoltam is, hogy biztos beleléptem valami szerencsét hozó anyagba a parkolóban, milyen ciki lesz, ne felejtsem majd el letörölni a talpamról, ha kiszállunk.

Nagykovácsi Szegfű utca nem a legkönnyebben megtalálható helyszín, de szerencsére velem volt jó barátom, Vazze, így gond nélkül megérkeztünk. Mikor kiszálltam az autóból, első dolgom volt lecsekkolni a talpaimat, de tiszták voltak, szagtalanok, így rosszat sejtve nyúltam a kutya után. Mikor felcsatoltam a nyakörvére a pórázt, és az ujjaim belemerültek Lizike sűrű nyakszőrzetébe, bosszankodva éreztem, ahogy a nyúlós, büdös anyag rátapad a kezemre. Kiskutyánk nyilván túl illatosnak és tisztának érezte magát, ezért hamarjában meghempergőzött egy nagy adag kakiban a kertészetben...még indulás előtt.

A váró foglalt volt, egy másfél éves aranyos kislány volt ott az anyukájával és a beteg cicájukkal, így inkább kint várakoztunk. Kerestem egy vízcsapot, de a kerti csap már el volt zárva, csak néhány cseppet tudtam kicsikarni belőle, hogy legalább a kezem tisztább legyen.

Mikor a cica után sorra kerültünk, és sűrűn elnézést kérve feltettem bűzfelhőbe burkolózó Lizikénket a vizsgálóasztalra, becsületére legyen mondva, meg se nyikkant.

Hanyatt fordítottam és együtt kerestük a kedves, fiatal doktor bácsival a duncsot a kutya hasán... de a kullancs által hagyott pici piros pöttyön kívül semmit nem találtunk. Állati hülyén éreztem magam, egyrészt a szagok miatt, másrészt mert reggel még tényleg ott volt a csomó, hozzá se lehetett érni Lizi hasához, mert már morgott is miatta.

Nosza, akkor emeljem fel - jött az utasítás, és én öklendezve magamhoz öleltem a kutyuskát, hogy a doktor bácsi más szögből is meg tudja vizsgálni. De sehol semmi.

Állítsuk fel, fektessük le, emeljem fel még egyszer, nézzük újra hanyattfekvésben... hiába. A csomó eltűnt.

Zavart nevetgélés közben köszöntünk el és ültünk újra a kocsiba, hogy megtegyük az utat vissza a kertészetbe, ahol a kollégák aggódva kérdezték: mi baja van a kis drágának?

Semmi, nem akarok beszélni róla! - mondtam és hosszú ideig sikáltam a kezemet a mosdóban, de még mindig érzem magamon a kakiszagot.

Szerencsére Lizike jól van, boldog, egészséges és érkezés után első dolga volt, hogy beleugrott az egyik szivatómedencébe, így most már nemcsak büdös, de vizes is.

Kocsikázás közben sokszor eszembe jutott, amit a férjem szokott mondogatni: a jó dolgokért meg kell szenvedni!

Japán hetek

Augusztus 8. és 31. között japán heteket tartunk a BKC-ban.

Mindez onnan indult, hogy felemlegettük: Béla 2010 februárjában Japánban, Atami városban járt egy japánkert-építő szemináriumon, ami nagyon nagy élményt jelentett neki. A szemináriumot a világhírű Kosugi Zohen cég szervezte, 6 fő vehetett rajta részt, 3 hétig tartott. Két holland, két kanadai, egy ír férfi és Béla alkották a csapatot és egy német, de évek óta japánban élő és az egyetemen kerttervezést tanító férfi volt a tolmács.

Tudtuk, vagy inkább sejtettük, hogy Japán egy más világ. De hogy ennyire... az csak ott tudatosult benne. Szerencsére naplót írt, így nekem könnyű dolgom van: hitelesen tudom visszaadni az élményeit.

Mivel tél volt, február, hideg is volt. A szoba, amit kapott, nem volt fűtve: kb. 0 fok volt benne. A tizenvalahány órás repülőút után, hulla fáradtan, az időeltolódástól szenvedve egy kissé kiakadt ezen. Felcsavarta a légkondit 30fokra, megágyazott - 2 matrac, lepedő, 2 paplan volt az ágynemű - és zokniban, pulóverben, jégeralsóban próbált elaludni. Kellemes meglepetés volt viszont,  hogy a fürdőszobában a WC ülőkéje fűtött volt. Alig akarta otthagyni.

A tanítás reggel kezdődött, volt egy ebédszünet és délután folytatódott. Délelőtt a japánkertek filozófiai hátteréről, kőalkalmazásokról, a japánkert alapjairól, ültetési szögekről, szimbólumokról, stb. folyt az oktatás, délután mindezt kipróbálták a gyakorlatban. A hallottak alapján minden nap össze kellett rakniuk egy 25-30 m2-es kis japánkertet kövekből, szoliter és talajtakaró növényekből (Pachisandra, Ophiophogon, Acorus, csíkos Carex, sok-sok moha, páfrány). Mivel legtöbbször vagy a hó vagy az eső esett, föléjük feszítettek egy kb. 40-50 m2-es ponyvát. Andreas, a német tolmács mindent fordított és minden "diákra" 2-3 japán szakember jutott, aki segítette, magyarázott neki.

Ezeket a mini bemutatókerteket aztán a cég emberei minden este szétszedték, a köveket, növényeket csoportosították, hogy másnap tiszta lappal (területtel) lehessen dolgozni.

Volt, amikor földfalat tanultak építeni, bambuszkerítést, volt amikor burkolatot - mindegyik nagyon alapos, nagyon precíz, kiváló munka volt.

Egyik reggel 5-kor arra ébredt, hogy reng alatt a föld. Nem volt túl ijesztő, pár másodpercig tartott - utólag  megtudták, hogy hetente 2x van itt földrengés - de a rádió már be is mondta a cunami-veszélyt (20 cm-s cunami fenyegette őket ezúttal).

A cégnél férfiak, nők dolgoznak, hihetetlen energia és szaktudás árad belőlük. Mindenki nagyon szerény és mosolygós. A burkolást például egy 25 évesnek látszó hölgy tanította, elővett egy vésőt meg egy kalapácsot, megfogott egy 20kg-os gránit paliszád támfalelemet, letérdelt rá és megmutatta, hogyan kell kettéhasítani. ide ütünk kettőt, oda ütünk kettő, itt megkocogtatjuk és hopp: a kő kettétört. A külföldi nagydarab, nagy rutinnal rendelkező cégtulajdonosok délután 5-ig görcsöltek, izzadtak, ütötték-verték a vésőt, de nem történt semmi. A kis japán lány hol ide ugrott, hol oda: ide ütött kettőt, oda ütött kettőt, amott megkocogtatta és  hopp: a kő kettétört.

Utólag kiderült hogy ez lány 16 éve a cég alkalmazottja, és 2007-ben ő vehette át a kertépítő világolimpián nyert aranyérmet. Szóval nem volt 25 éves és nem volt kezdő.

Csodálatos történelmi kertekbe vitték őket, részt vettek eredeti japán teaszertartáson, jártak egy japán gyűjtő emlékére épített csodálatos múzeumban, melyet évszázados mohakert vett körül... egyszóval óriási élmény volt.

Ezt az élményt szeretnénk kicsiben megosztani a Budai Kertcentrumban is, ahol a nyár végéig minden termék/növény árából, melynek nevében szerepel a "japán" szó, 10% kedvezményt adunk. Ide tartoznak a bonsaiok, kövek, sziklák, szobrok, japán kerti lámpások, teaszertartáshoz használható kövek, egyebek is.

És különleges lehetőségként Béla vállalta, hogy ha igény van rá, a környék kerttulajdonosainak kertjében, a helyszínen segít kialakítani, megtervezni egy-egy kis japánkertet. Ennek részleteit megtalálják a honlapon: www.budaikertcentrum.hu

És most néhány fénykép:

Andreas Hamacher, a tolmács és egyetemi tanár. Folyik az oktatás.

Épül a kertecske.

Este meg szétszedik:

A kövek fontossága: az ázsiai ember nagy tisztelettel viseltetik a kövek iránt, mert számukra a boldogság a nyugalomban, mozdulatlanságban rejlik. Ezért óriási hangsúlyt fektetnek a kövek kiválasztására, elhelyezésére, csoportosításukra, ill. hogy egymással milyen kapcsolatban állnak.

A lány és a kövek...

Béla és a kövek...

Ő vette át a díjat :)

A végén nagy dicséretet kaptak, és fénykép is készült róluk. 

Egy kis pihenés: teaszertartás, írásművészet.

És néhány eredeti japán kert:

És az őáltaluk készített kiskert:

És diplomát is kapott róla:

Várjuk szeretettel augusztus 8. és 31. között a Budai Kertcentrumban, a japán hetek alkalmából!

Mesék a régi időkről - Tücsi

A kezdetekhez az első kutyánk is hozzá tartozik.

Alig ismerkedtünk meg, máris úgy éreztük, megérett a kapcsolatunk egy közös kutya vállalására. Béci akkoriban sokat járt Münchenben és mindig mesélte, mennyire tetszik neki, amikor egy jól öltözött német úr pórázon sétáltat egy hasonlóan jól fésült szálkás szőrű tacskót.

Így hát tacsira esett a választás. Arra emlékszem, hogy HÉV-vel mentünk Szentendre felé és egy lakótelepi lakásban találtunk rá őkelmére, egy 6 hetes, vadas színű szálkás tacskó fiúra, Tücsire.

Meg kellett volna hallanunk a figyelmeztetést, hogy Tücsikénk nemző atyja annyira konok volt, hogy ahelyett, hogy megtanulta volna: szobába és főleg perzsa szőnyegre nem pisilünk, inkább minden alkalommal behozta a felmosórongyot és bűnbánó pofával a gazdasszony lába elé helyezte. Csakazértis.

Meg kellett volna hallanunk... de mi csak jót nevettünk rajta.

Ugye azt már írtam, hogy fiatalok voltunk és bohók, nulla nevelési tapasztalattal. Hazavittük Tücsikénket (útközben a HÉV-en az ölembe pisilt, dehát még baba volt és annyira cuki), és az első héten nem is történt semmi baj.

Gondoltuk, olyan okos és olyan kicsi még... minek ide póráz! Aztán a  szomszédok csak a meredek utcán felfele rohanó, Tücsit kiabáló Bécit látták, mert hát egy macska...aztán egy kutya.... egy autó, aminek gyorsan forog a kereke... bármi, ami kergethető volt, meg lett kergetve. Később pedig, amikor már nem engedtük szabadon, Béci  mint Károly bácsi lobogott a póráz végén.

Na de nagy nehezen összeszoktunk. Olyan nagy lett köztünk a kötődés, hogy amint kitettük a lábunkat a lakásból, Tücsi fejhangon tutulni kezdett. ÉS nem hagyta abba! Akár 5-6 órán keresztül sem. Éjszaka sem. A társasházban lincshangulat kezdett kialakulni, ezért mit volt mit tenni, bárhová mentünk, vittük magunkkal. Moziba, vendégségbe, színházba, buliba, dolgozni... tényleg mindenhova. A kocsiban hagytuk mindig. Az esküvőnkön is ott volt, ugyanolyan piros csokornyakkendőben, mint Béci.

Irtó aranyos dolgai voltak egyébként: felugrott az ágyra, AHOVA NEM VOLT NEKI SZABAD, és a két mellső lábával betakarta a szemét, mert ha ő nem lát minket, mi se látjuk őt, ugye.

Az autóban az első ülésen ült, úgy, hogy a két hátsó lábán felágaskodott, hogy kilásson az ablakon, a mellső lábát a könyöklőre helyezte és menet közben felismerte a helyszíneket, ahol korábban járt, mert olyankor vakkantott egyet-egyet. Amikor meg kutyát látott az utcán sétálni, utánafordult és morgott.

Később is nagy lógós volt, ezért telefonszámot akasztottunk a nyakörvére. Reggel 6-kor indultak dolgozni, Tücsi úgy állt 5 óra 58-kor az ajtóban, hogy az orra az ajtó melletti résben volt, hogy amint nyílik, rohanhasson. Este 6-kor viszont, mikor hazaértek, felvánszorgott a lépcsőn, átlépett a küszöbön és abban a pillanatban az oldalára zuhant, mint akit lelőttek. Attól kezdve nem mozdult, még azt is zokon vette, hogy este le kellett mennie sétálni. Szombaton és vasárnap pedig, mikor nem volt munka, 11 előtt a füle botját se mozdította... pihent!

A munkaterületeken szabadon járt-kelt, bóklászott. Elkódorgott. Amikor úgy ítélte meg, hogy mostmár fárasztó lenne visszakutyagolni, bemászott egy-egy telefonfülkébe, ahol épp telefonáltak, és leült, várva, hogy majd a telefonszám alapján felhívják neki a gazdit. Hányszor kellett így érte menni!

Volt olyan is, amikor felült a villamosra és lement a Moszkva térre, ott üldögélt az óra alatt, barátkozgatott, aztán mikor megunta, megint jött a telefonfülke.

Egyszer a Városmajori gimi zsibongójába keveredett be és onnan hívtak fel, hogy menjünk már érte, mert 8 óra és becsöngettek, de nem tudják elkezdeni a tanítást, mert a gyerekek nem mennek be a termekbe.

Sajnos nem volt sokáig velünk, fiatalon elütötte egy autó - nagyon megsirattuk. Utána váltottunk és egy lány westi mellett döntöttünk, aki 13 évig élt velünk, mellette születtek a gyerekek, igazi családtag volt.

Jelenleg is van kutyánk, Samuka, de róla majd máskor.

Mesék a régi időkről

Mostanában Kata baba úgy döntött, hogy éjszaka nem kíván a saját ágyában aludni, sokkal inkább a miénkben. Ez azzal jár, hogy a fél éjszakám alvás helyett azzal telik, hogy az ágy közepéről visszahuzigálom a kisasszonyt, hogy legalább Béla tudjon aludni, neki legyen elég hely. Itt most nem térnék ki arra, hogy Bélának mi a véleménye az egészről. Röviden annyit, hogy ki van akadva: Cicka, minden lehetséges módon elrontjuk (elrontod!!!) ezt a gyereket! És sajnos igaza van...

Na de nem ez a lényeg. Mindezt csak azért írtam bevezetőnek, mert Kata-ráncigálás miatt olyan éberen alszom, hogy az álmaim egészen elképesztően valósághűek. Egyik hajnalban, ébredés előtt pl arról álmodtam, hogy az egyik új kollégámnak mesélek a kezdetekről, hogyan indult a kertépítés 1993-ban. És olyan életszerű volt, hogy mikor felébredtem,  megfogadtam, ezt le is írom, mert vicces és ha visszatérünk néha a múltba, erőt kapunk a jelenhez.

Tehát 1993-ban, az esküvőnk után néhány héttel állunk konyhában, és Béla - aki akkoriban járt állás után, azt kérdezi tőlem: Cicka, mi lenne, ha saját vállalkozásunk lenne? Mondom, hüm-hüm... ugye alkalmazottként biztosabb a jövő, stb. Hát igen, mondja ő, és arra is fel kell készülni, hogy akkor 1-2 ÉVIG nagyon sokat kell majd dolgoznom, mire beindul a cég... de én hiszek benne, hogy sikerülni fog! (ezalatt a 20 év alatt valahogy nem csökkent a munka mennyisége..., sőt!)

Na, végül arra jutottunk, hogy vágjunk bele, építsünk kertet, mint saját vállalkozás. A kis pénzünk arra volt elég, hogy vegyünk egy lepukkant Trabant kombit, egy talicskát, néhány ásót-kapát, és megalapítsuk a céget. Először is nevet kellett neki adni. Béla a főiskola alatt Kecskeméten 2 barátjával bérelt lakást, és az egyiküknek már volt egy cége, B-Ker néven -  ha jól emlékszem, pálinkát és egyéb italokat árult. Nosza, gondoltuk, legyen akkor B-Kert a Béla vagy Buda után, a KERT pedig ugye egyértelmű. A logót néhány külföldi újságból ollóztuk össze, szerintem igen jól sikerült. Csináltattunk nagy táblákat és a II. kerületben egy-két társasház kerítésére kifüggesztettük őket, olyan hangzatos szavakkal, mint "Referenciák, garancia". És jöttek a munkák, telefonáltak az emberek!

Igen ám, de nem volt még csapat, így hirdetést kellett feladni az Expresszben - akkoriban nyilván papír alapon, amire aztán jelentkeztek millióan. Én vettem fel otthon a telefont - egy darabig, míg rá nem jöttünk, hogy milyen sok múlik a megfogalmazáson, és nem vettünk egy üzenetrögzítőt. A kedvencem egy hölgy volt, aki az édesapját akarta munkába állítani. Mondta, hogy imád kertészkedni és csak most lett 55 éves, eddig itt és itt dolgozott, de már több éve nem tud elhelyezkedni - én a nagy tapasztalattal a hátam mögött mondtam, hogy ez szuper, felírom a telefonszámot és majd megbeszélem a férjemmel, vísszahívjuk. Nagyon örült, és mielőtt letette a telefont, még megkérdezte, hogy nagy probléma-e, hogy az édesapjának csak fél lába van?

Hát így indult. Jöttek a munkák, Béla és a csapat minden reggel 7-kor találkoztak a Moszkva téren az 5-ös busz megállójában, beültek a Trabantba (ahogy fejlődött a cég, később már Wartburg kombiba), kimentek a munkaterületre, dolgoztak, Béla rohangált anyagért, 5-kor végeztek, napi elszámolás, mindenki haza. Este írógépen gépeltem az árajánlatokat, szerződéseket, elszámolásokat, indigóval!

Nemsokára kinőttük a Trabantot és kis családi segítséggel tudtunk venni egy, az érettségi évében járó, 18 éves duplakabinos-platós, Ford Transit tíusú teherautót, ami semmilyen szempontból nem volt jó állapotban, de mi tettünk róla, hogy még rosszabb legyen. A Fordot hazahoztuk Zsámbékról, ahol vettük, és elvittük rögtön szervízbe, mert a hűtőlapátot ki kellett cserélni benne. Akkoriban egy nagyon meredek utcában laktunk, leállítottuk az autót ház előtt. Béci reggel fél 7-kor indulna a srácokért a Moszkvára, igen ám, de észrevette, hogy furcsa hangja van a motornak. Nem baj, járatta, gondolta előbb-utóbb kiderül, mi a baj. Ezalatt az egy nappal korábban rosszul berakott hűtőlapát szétverte a hűtőt. Mire észrevette és leállította a motort, már nagy volt a baj. Gondolta azért megpróbálja, és visszamegy vele a szerelőhöz, de ahogy be akarta indítani, kiderült, hogy lemerült az akksi. Sebaj, majd bebikázza. Sajnos nem nagyon értett (már akkor sem) az autós dolgokhoz, és sikerült felcserélnie a pólusokat, így leégett a generátor. Hát, ez ciki, gondolta, el kell vontatni szerelőhöz. Felszaladt az utca tetejére és szerencsére pont arra járt egy IFA, akit megkért, legyen olyan kedves, vontassa fel. A sofőr rendes volt, semmi probléma, itt a kötél, Béla erősítse fel a teherautóra, aztán hajrá. Sajnos a teherautó orral lefelé állt az utcán, Béla pedig még mindig nem értett hozzá túl sokat, így sikerült a kormányösszekötő trapézra kötnie a kötelet.  Mire a teherautó felért a domb tetejére, a kerekei annyira csálén álltak, hogy esélytelenné vált, hogy a saját lábán jusson el a szerelőhöz. Arra már nem emlékszem, hogy javult meg, de a cég még évekig dolgozott vele, tehát valahogy csak sikerült helyrehoznia.

Nagyon fiatalok voltunk, nagyon optimisták, és erről az időszakról a nagy röhögések maradtak meg bennem, az ilyen helyzetek egyáltalán nem vették el a kedvünket, sőt!

Ha tetszett, a továbbiakban még mesélek egy-két sztorit a Hollandiából behozott DAF teherautó kalandos történetéről, ill. a kertépítéses munkák egy-két gyöngyszeméről, mert történtek ám dolgok!

Beszerzések, Hollandia

Ma jött az első tavaszi kamion.

Béla minden év január-februárjában külföldön (Hollandia, Belgium, Olaszország, stb). egyedül szerzi be a növényeket. Ez mindig fárasztó munka, rengeteg gyaloglással, táblázatok nézegetésével, autózással egyik termesztőtelepről a másikra. És évről évre nehezebb a döntés: mit vegyünk, mennyit, mennyiért.

Mondhatnám, hogy 15 év elteltével már nem okoz akkora hurrá-élményt, mint az első alkalmakkor, amikor leesett állal álltunk a nyugati fejlett növénykultúra előtt, de ez nem igaz. Minden évben nagy örömet szerez, hogy beszerzések előtt kiállításokon figyeljük a trendeket, hogy merre halad a világ, ezután ellátogatunk nagy kertcentrumokba, ahol ezek a trendek megjelennek. Mivel a tél külföldön sem a kertészkedésről szól, ezért a legjobb kertészetekbe igyekszünk nyáron is visszamenni. Rengeteget tanulunk a növényelhelyezésről, a hangulatteremtésről, a dekorálásról, a bemutatókertekről. Ezek az élmények segítenek abban, hogy ennyi év elteltével is töretlen legyen a lelkesedésünk a szakma iránt, hogy higyjünk abban, hogy általunk jobbá válik, fejlődik a magyar kertkultúra.

Hollandia számunkra az élhető világot testesíti meg. A hollandok puritánok, dolgosak, jól szervezettek, nyitottak és barátságosak. A beszerzések során sok barátot szereztünk, bepillantást nyerhettünk az életükbe. Ismerünk olyan termesztőt, aki télen, -5 fokban mezítláb beleugrik a fapapucsába és így kísér körbe a telepén. Több holland házban aludtunk már vendégként, 5 foknál nem melegebb vendégszobában, hiszen minek fűteni, ez így egészséges. A házaik kicsik és barátságosak, amiről meggyőződhetünk egy-egy esti séta során, hiszen nem használnak függönyt, nem szégyellik az életüket. Biciklivel járnak, télen is, a gyerekek is. Kertjeik kicsik, de csodálatosak. Gondozottak, ötletesek, pár négyzetméteren tudnak egész kis világokat létrehozni tóval, fűszerkerttel, alacsony sövényekkel. Általában repülővel megyünk és ott autót bérelünk, ami néha kifejezetten szerencse, mert Béla két termesztőtelep között a falvakban pillanatonként megáll, hogy fényképezzen, sőt a legtöbbször tolatnia kell, mert későn kapcsol. Egyszer viccesen megjegyezte, hogy ha 1000km-t autózik, abból 800-at biztos tolat, és szerencse, hogy holland rendszámú autóban ül, így kevésbé tűnik furcsának.

Nico Wissing, az Európai Kertépítő Szövetség korábbi elnökének, kedves barátunknak a kertje.

 

Egyre nagyobb teret kap a háztáji állattartás. Idén már szinte minden második ház kertjében ott voltak a törpekecskék, a szamarak, a kacsák, nyuszik.

A fákat mindenhol visszacsonkolják ősszel.

Néhány kép a kinti kertcentrumokról.

 És néhány kép az egyik nagy beszállítónk bemutatókertjéből.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Horvátország

Január végén már nagyon ki voltunk éhezve a tavaszra. Rossz volt az idő, esett a hó, szürkeség, szürkeség. Hiányoztak a színek, a virágok, a májusi kék ég.

A BKC történetében minden évben igyekeztünk a szezon indulása előtt egy pár napos kis csapatépítő túrát szervezni. Volt olyan, amikor nem jött össze - általában családi okok miatt: épp egy baba született, vagy még kicsi volt, esetleg betegség, stb. Mindig megbántuk. A munka beindulása előtt kell az összerázódás, a bohóckodás, az együttlét, az egymásra hanglódás.

Hogy idén még véletlenül se lustulhassuk el az utazást, már december elején kitűztük az iroda ajtajára az úticélt. Merjünk nagyot álmodni: Horvátországba megyünk, a Kamenjak félszigetre. Nyáron voltunk ott a családdal, és el voltunk bűvölve. Van egy természetvédelmi terület a félsziget alján, egy park, nyáron persze a csodálatos öblök miatt érdemes felkeresni, a vad természet miatt. És van ott valami még, amit mindenképp meg akartunk mutatni a kollégáinknak. Nem tudtam elképzelni, hogy milyen lehet télen, de kíváncsi voltam.

Nem volt egyszerű az elindulás. Sötét volt, hideg, éjjel nem aludtam a gyerekek miatt, reggel 5-kor pedig Kata megörvendeztetett egy kiadós hányással. Feladtam. Én maradok itthon, nem fogok egy beteg gyereket egyedül hagyni. Ha pár napra utazunk el kettesben, bébiszitterünk hozzánk szokott költözni. 10 éve ismerem, nagyon szeretjük egymást, a gyerekek oda vannak érte. Felhívtam, hogy ne jöjjön, itthon maradok. Béci dúlt-fúlt. Hogy már mióta tervezzük, hogy milyen jó lesz, hogy a többiek számítanak rám... hogy ne hagyjam egyedül. (előtte való este érkezett haza a 10 napos hollandiai beszerző körútjáról). Végül győzött. Telefonáltunk Ibolyának, hogy mégis megyünk, jöjjön. Viki nagyon édes volt, mondta, hogy ne izguljak, segít, nem lesz semmi baj. Hát jó, induljunk.

A BKC parkolójában találkoztunk, reggel 7-kor. Sajnos nem csak én adtam majdnem fel, Bodzának a dereka kattant be egy nappal korábban és épp az ügyeleten ücsörgött, Brigit pedig elkapta egy gyomorfertőzés, nem tudott elindulni. Nagyon sajnáltuk.

A többiek viszont irtó lelkesek voltak, alig várták, hogy elinduljunk.

Szép, bár hosszú utunk volt, 3 autóval mentünk. Délután 4 körül érkeztünk a faluba, Pula mellett, Medulinba. Kissé kalandosan, de végül megtaláltuk az itthonról lefoglalt Lucia apartmanházat, ami várakozáson felül szuper volt: tágas, szép szobák, tengerre nyíló ablakok, meleg...

Az idő gyönyörű volt, ezért még aznap este lementünk a természetvédelmi területre. És nem bántuk meg. Megtaláltuk a Safari bar-t, amit kerestünk, és úgy viselkedtünk, mint a gyerekek. Nagyon-nagyon élveztük!!! Hintáztunk, csúszdáztunk, "hordóztunk", (kültéri játszótér felnőtteknek), felmásztunk a kilátótoronyba, ugráltunk a hullámok elől az öbölben, és megcsodáltuk a naplementét.

Este bevásároltunk, aztán otthon játszottunk - Norbi verhetetlen a kockapókerben!

Másnap Rovinjt néztük meg, kicsit fújt a szél, de a mediterrán hangulatú házak, a kikötő, a tenger kéksége felejthetetlenné tette a kirándulást.

Vasárnap délben szándékoztunk hazaindulni, de hogy előtte is tartalmasan teljen az idő, interneten körülnéztünk, hogy milyen látnivalók vannak a környéken, és Pulától nem messze találtunk egy cseppkőbarlangot. A tulajdonost felhívtuk, és csak nekünk kinyitotta az egyébként zárva lévő barlangot.  60 m mélyre mentünk le és gyönyörű cseppköveket láttunk.

Ezután sajnos el kellett búcsúznunk Bélától, aki innen továbbment Olaszországba, hogy folytassa a beszerzéseket. Mi többiek hazaindultunk és szerencsésen meg is érkeztün este 7 körül.

Nagyon-nagyon jó döntés volt, hogy elutaztunk! Amikor így együtt vagyunk, mindig kiderül, mennyire szerencsések vagyunk, hogy ilyen kollégákkal dolgozhatunk együtt.

Mindenki feltöltődött egy kis napsütéssel, és hétfőn lelkesen álltunk munkába, hogy felkészüljünk a nagy tavaszi hajtásra.

 

 

 

 

 

 

 

 

Esküvők és egyebek

A hétvégén esküvőn voltunk. Nagyon szeretem az esküvőket, nagyon jó érzés mások boldogságában részt venni, látni az izgatottságukat, ahogy elindulnak a közös úton.

Amikor 7 éve voltunk házasok, akkor is egy esküvőn voltunk, Béci egyik főiskolai barátja nősült. Sok ismerősünkkel találkoztunk a lagzin és csak kapkodtuk a fejünket: hallottátok, hogy X. megcsalta a párját és most külön élnek? És hogy Y-nék most válnak, Z-knél most folyik a gyerekelhelyezési tárgyalás, stb... Te jó ég!

Béla hallgatja, hallgatja és egyszer csak megszólal: tudjátok mit? Én meg újra elveszem Ildit, javítjuk a statisztikát! Csak néztem... (ekkor már 3 gyerek volt)!

De megvalósítottuk és elég viccesen. Ha már esküvő, adjuk meg a módját:

Először is megkérdeztük a plébános atyát, aki annak idején összeadott bennünket, hogy lehetséges-e ilyesmi, és hogyan. Megtudtuk, hogy bevett szokás a házasság megáldása, ami történhet akár egy második "esküvő" formájában is. Megírtuk, megtelefonáltuk a barátainknak, hogy készüljenek a nagy napra, a szertartásra és utána a bográcsozásra. Nagyon lelkesek voltak.

Kivettünk a kölcsönzőből nekem egy menyasszonyi ruhát (nem hófehéret, mert azért mégsem..., de abroncsos szoknyásat - ez fontos volt). Cipőre és egyéb kellékekre nem költöttünk, volt egy fehér papucsom, nyár volt, gondoltuk megteszi. Béci felvett egy öltönyt.

Viki és én a lakásunkból, Béci és a fiúk (Tomi még babakocsiban) a kis nyári faházunkból indultunk BKV-val és a Moszkva téren, az óra alatt találkoztunk egymással és a násznéppel. Vicces volt, ahogy ott álltam a kislányommal a buszmegállóban a nagyszoknyás ruhámban, mint egy Hófehérke. Papucsban.

Béci vett nekem a Moszkván a virágárusoktól menyasszonyi csokrot, aztán felszálltunk mindannyian a 4-es 6-osra és lementünk a Margit szigetre. Az aluljáróban is nagy sikerünk volt, utánunk is kiabáltak, hogy sokáig éljen az új asszony... mire Béci visszakiabálta, hogy "már használt!". Jó sokan voltunk, hosszú menetet alkottunk, amíg igyekeztünk eljutni a szigeti Kápolnáig, ahol Zoltán atya várt minket. Majdnem elkéstünk, mert eltévedtünk, de végül azért kifulladva kicsit, de megérkeztünk. Viki volt a koszorúslány.

Zoltán atya nagyon szép beszédet mondott, megáldotta a házasságunkat, újra felhúztuk a gyűrűket - igazán megható és szívet melengető élmény volt. (Minden házaspárnak csak ajánlani tudom). A szertartás után, mikor megköszöntük neki, megkérdeztem tőle, hogy gyakori-e az ilyesmi, és azt válaszolta, hogy épp most indult egy csoport Rómába a pápához, hogy hasonló módon kérjék házasságukra a Szentatya áldását.

Visszafelé a villamoson (mintha csak megrendeztük volna), jött az ELLENŐR. A fél násznép azzal a lendülettel leugrott a megállóban, nekünk sem volt jegyünk, de jó fej volt, nem büntetett, csak kért egy fényképet emlékbe. (Nem is lett volna szép tőle: megbüntetni egy menyasszonyt!)

Hazaérve a kertben csaptunk egy nagy bográcsozós, beszélgetős bulit, készült egy csomó fénykép, rengeteg gyerek volt, igazán jól sikerült.

Lezárásképpen az is nagyon tetszett, hogy amikor mentem előhívatni a Fotexhez a képeket, az eladólány látta fényképeken a helyszíneket, és gratulált az ötlethez: milyen szuper, hogy kibéreltetek egy villamost! ... :)

Családi apró-cseprő

Március 28-a van (anyukám és a keresztlányunk szülinapja, Isten éltesse őket sokáig!), és ma azt éreztem, amit általában május végén szoktam: hogy mostmár aztán elég! Túl sok!

Köszönhető mindez a legkisebb nagyfiamnak, a 6 éves Andriskánknak, akivel kapcsolatban eddig gondolatban veregettem a vállam: nálunk aztán nincs testvérféltékenység! Ugyan már! Andris imádja a kishúgát, játszik, foglalkozik vele, vigyáz rá.

Na ez a nevelés csodája pár nappal ezelőtt elkezdett durvulni. Apró jelek voltak csupán: hoppá, Kata felborult. Ó, szegény Kata, véletlenül elesett. Aztán ma reggel szemtanúja is voltam egy ilyen "véletlen" balesetnek: Kata békésen álldogál a 16-os lábacskáin a kiságy mellett, amikor Andris hátulról zsupsz ráugrik és gonosz kis mosollyal ledönti a lábáról. Aztán néz rám nagyra nyílt, ártatlan szemekkel: szegény Kata, beütötte a fejét!

Kata javára kell írnom, hogy manócska arcában fülig érő szájjal vigyorgott az eseten, eszébe nem jutott sírni.... de akkor is! Micsoda dolog volt ez?

Na ez az eset elgondolkoztatott. Aztán történt más is: mondom Andrisnak tegnapelőtt este (én meggondolatlan ...!), hogy "Andriskám, 6 éves vagy, nemsokára oltást kell kapnod, be kell jelentkeznünk a doktor nénihez". Ami ezután következett, azt nem tettem ki az ablakba. Hiszti, ordítás, hogy ő aztán nem fog oltást kapni SOHA, vegyem tudomásul, hogy ő nem is 6 éves és nem is lesz az SOHA ... stb.stb.stb.

Gondoltam, ciki, de majd csak kialussza. És úgy is tűnt elsőre.

Ma reggel tudatosodott bennünk, hogy Tomi sportorvosiját elfelejtettük. De teljesen ám! Odáig eljutottak a papával, hogy leadták a vizeletet (másnap kellett menni az eredményért, és folytatni EKG-val, stb). Nos ennek több mint egy hónapja. Sportorvosi huss, kiment mindenkinek a fejéből. Erre Tomika ma reggel édes, ártatlan arccal odaáll elém, és mondja, hogy tegnap visszaadták a kiskönyvét a pingpongon, és mostmár csináltassuk meg mi a sportorvosit, ők már nem tudnak mit tenni. Ajaj. Hát jó, akkor suli helyett budaörsi sztk.

Szokás szerint felgyorsultak az események: mindenki rohangált, kiabált, Andris siess már, elkésünk, KAta ne most aludj el, majd a kocsiban...

Ekkor Andriska durcásan: ő nem megy oviba, meg különben is oltást fog kapni... és újra jött a hiszti, az ordítás, ráadásul levetkőzött, lerúgta a cipőjét, leült a lépcsőre, és várta a fejleményeket. Én teljesen kikeltem magamból, összeszidtam, felöltöztettem, beraktam a kocsiba, elvittem az oviba...

Aztán Budaörs felé elgondolkodtam. Biztos bennem/bennünk van a hiba. Andris elég problémamentes gyerek - na jó, kicsit öntörvényű - de hihetetlenül melegszívű, segítőkész, szófogadó. Ha jó passzban van és eleget foglalkozunk vele.

Amíg terhes voltam Katával, óriási hangsúlyt fektettem rá, hogy ne érezze magát elhanyagoltnak, csináltunk külön programokat, stb. Mióta beindult az idény, és alig látjuk a papát, amikor meg látjuk, akkor ideges és fáradt, azóta minden kicsit szétcsúszott. Persze ez minden évben így van, csak idén valahogy nehezebben viselem. Emiatt én is ingerültebb és fáradtabb vagyok, és a gyerekek isszák meg a levét.

Úgyhogy VÁLTOZTATNI KELL! Első lépésként itthon hagytam Katust Vikire (szerencsére itthon van, mert beteg - nem ez a szerencse :) ), elvittem Tomit edzésre és utána egyedül mentem Andrisért az oviba. Elmentünk fagyizni kettesben, utána Tomiért kettesben. Megbeszéltük Erika nénivel (Tomi edzője), hogy jövő héttől Andris is jár pingpongozni, amitől hihetetlenül boldog lett (főleg, mert így heti 2 nap ebéd után kell mennem érte az oviba), és láss csodát: mire hazaértünk, még az oltást is meg lehetett beszélni vele, csak annyit kért, hogy ne a hasába (!?), hanem a karjába kapja. Ezt jó szívvel megígérhettem.

Persze ezzel biztos nincs vége és lesznek még nehéz pillanatok, de azért gondolatban msot megveregetem a vállam és örülök, hogy időben észbe kaptam. Esténként elalvás előtt számot szoktam vetni a napi történésekkel, és ilyenkor mindig rácsodálkozom, hogy a sok nehézség után azért mindig minden jóra fordul és hogy milyen szép az élet!

GardenExpo + egyebek

Ma igazán hajtós napunk van!

Béla reggel 8-ra ment a Garden Expora, ahol kiállítunk. Este ugyan összerakták nagyjából a standot, de reggel még finomítani kellett rajta. A Garden Girl termékek, amelyekkel megjelenünk a David Austin rózsák mellett, tegnap délután érkeztek meg a Szabadkikötőbe, ahonnan még el kellett őket juttatni a kiállításra. A lényeg, hogy a sok izgalom után végül minden rendben: kiállítási anyagunk van, a standunk elkészült, kollégáink ott mosolyognak... Éljen!

Közben a faisibe érkezett reggel egy kamion csupa szépséggel. A maradék kollégáink a kamiont pakolták, miközben vevők is szép számmal vannak (szerencsére!!!). A lényeg, hogy a kamion elment, az áru beárazva, minden rendben... Éljen!!!

 

Délutáni programként (hogy azért nehogy unatkozzunk) Bélát meghívták az MTV-be a Megoldások Magazinjába, ahol pár percben fogja bemutatni egy napos és egy árnyékos terasz beültetési lehetőségeit. Ehhez össze kellett szedni a növényeket, ládákat - úgy, hogy közben Bélának percenként (de tényleg!) csörrent meg a telefonja, miközben felvette, próbált instrukciókat adni a növényeket elhelyező kollégáknak, és megpróbált még egy-két vevőt is kiszolgálni. Nem volt egyszerű... de a lényeg, hogy az anyag összeállt és most várjuk a taxit, ami majd elszállítja a tv-be. ÉLjen!!!

 

Egyszóval minden szép és jó és annyira gyönyörű idő van! Szép az élet!

 

19 év - a hosszú házasság titka

1993. március 13-án volt az esküvőnk. 19 éve! Szinte hihetetlen!

Azóta nagyon sok minden történt: született 5 gyerekünk, legkisebb a Kata. 7 hónapos, nagyon intenzív baba: felül, feláll, mászik - folyamatos felügyeletet igényel!

Alig alszunk tőle, mert az éjszakát is játszótérnek tekinti. Arra már rájöttem, hogy ha este lefektetem a kiságyba, az első ébredés után át kell vinnem a mi ágyunkba, különben órákig tartó bömbölés következik. Átviszem tehát, ahol hozzám bújik, elalszik, aztán felébred, megmássza a fejem, feláll az ágytámlánál, majd némi közelharc után pipilizni kezd (egy pelussal a kezében szopja az ujját) és újra elalszik. Ha szerencsénk van, ez csak egyszer történik, ha pechünk, akkor 5ször, 6szor. Ma éjjel pechünk volt.

Az éjszakának megfelelő hangulatban indulnak a reggelek. Attól függ, mennyire vagyunk fáradtak, fél 7-kor vagy 7-kor kezdjük ébresztgetni a többieket. Viki szerencsére már önálló, mire mi felkelünk, ő már el is ment itthonról. Tomi koránkelő, vele nincs sok gond, Peti viszont bagoly típus: őt kiszedni az ágyból szinte már művészet. Reggeli és uzsonnakészítés, a napi program gyors áttekintése és rohanás. Az esetek 90%-ban időre beérnek (télen Béci viszi őket, tavasztól bicajjal járnak).

A nagyok tehát elmentek, nekem meg itthon maradt a két kicsi. Andriska általában még alszik, vagy nagyjából ilyenkor ébred. Az ő feladata, hogy amíg zuhanyzom, vigyázzon Katára, aki természetesen ilyenkor már fent van – mintha mi sem történt volna éjjel.

Nagyon cukik együtt: Andris játszik a húgával és közben az én stílusomban lamentál neki: „aj Kata, ezt nem szabad! Itt ne állj fel, mert beütöd a fejed”…stb. Közben pedig Kata, mintha csak értené, szót fogad neki. Ezután következik Andrisnak a reggeli, 5 perc tv-nézés (addig felöltöztetem Katust), aztán ő is felöltözik és indulunk az oviba.

A délelőttök változóak: a szokásos házimunka, vagy egy kis céges ügyintézés – attól függ, hol van rám nagyobb szükség. Délután 2-től pedig megkezdődik a gyerekek hazaszivárgása és a különórák ideje. Ez általában egy kis szervezést igényel: Tomit kirakom a pingpongon, aztán megyek Andrisért – ez egy átlagos nap. Kissé borul, ha Petit el kell juttatnom pl. rajzra, vagy Tominak edzés helyett Regnum van. Kata persze mindenhová jön velünk, ez télen rossz, amikor a rengeteg ruhában ül a kocsiban, vagy nem öltöztetem fel eléggé, és későn jut eszembe, hogy ki kell vele szállnom. Nyáron gondolom, egyszerűbb lesz. Az esti hazaszállítás már Béci feladata.

Mire mindenki hazaér, fél 8 van. Ilyenkor igyekszünk egy kicsit beszélgetni, vacsizni, együtt lenni, aztán akinek még van leckéje, nekiül, aki már végzett, pihenget. Bécivel elkezdjük az esti rutint: Andris, Kata fürdetés, Andris mese, Kata szoptatás, Andris lefektetés, Kata lefektetés. Kb. 10-re végzünk. Béci ekkor előveszi a papírjait és dolgozik még egy kicsit, ill. próbálja rávenni Petit (aki ugye bagoly típus), hogy vigye már ki a kutyát és feküdjön le… ez eltart egy darabig. Én általában bealszom Andris-mese közben, ha Katával szerencsénk volt, és elaludt korábban.

Kb. 12-kor fekszik le Béci és nagyjából ezzel egy időben ébred először Kata,… és kezdődik minden elölről.

Hát így élünk mi.

Házassági évfordulónk alkalmából amit mindenképp szeretnék megosztani a lehető legtöbb emberrel: a hosszú, boldog házasság titka (na jó, az egyik titka) a

NAPI HÁROMSZORI ÖLELÉS!!! Nem is olyan könnyű betartani.

Powered by Blogger.hu